Tekintélyesnek tartott magyartanár nyilatkozatát olvastam a minap arról a szakmai polémiáról, szükség van-e a kisdiákok helyesírás-oktatására. Rémálmomban sem képzeltem volna, mit nyilatkozott az illető: a gyerekeket nem kellene nyaggatni az „ly vagy j?” problémával, s hogy például a helyesírás-oktatás szót egybe kell-e írni, netán külön, vagy kötőjellel, sokkal okosabb volna arra megtanítani őket, hol keressék a vonatkozó szabályt, s tudják alkalmazni, ha már megtalálták.
Történetesen vonaton ültem, s azt hiszem, Kistelektől Kecskemétig csak bámultam ki az ablakon és a fejemből. Elképzeltem 11 éves ismerősömet, amint házi feladata írása közben szavanként lapozza föl az Osiris Helyesírás című, bő 1500 oldalas kötetét, s mert a ludáj/ludály (=ovális) szóra nem lel rá a szótárrészben, a segédlet első négyszáz oldalát kitevő összefoglaló-magyarázó fejezetben próbálja majd megtalálni a vonatkozó szabályt. Hát nem fog rálelni, bármennyi időt tölt is vele. Bepipul, s elmegy az úszóedzésre.
Edzője nem vergődik azzal, hogy a pillangózás közbeni levegővétel helyes ritmusára szoktassa, hanem megmutatja, hol talál a medence partján mentőövet, ha fulladozna esetleg. Hazafelé is biciklivel megy kis rokonom, lelki szemeimmel látom, egyszer sem nyújtja ki a karját a kanyarodás irányába. Miért nem jelez, hogy elkerülje a balesetet? Talán mert szülei is azt a nézetet vallják, amit a rémálmos magyartanár: fölösleges információkkal ne terheljük a gyerek agyát, elég, ha a helyet tudja, ahol ennek-annak utánanézhet.
Ám a Google nem fogja megvédeni , ha két keréken vagy a vízben veszélybe kerül. És a Helyesírási tanácsadó sem ír helyette levelet a nagyszüleinek. (Mondjuk a Windows ellenőrzi a helyesírását. Bár ne tenné! Minálunk az összes kütyün kötelezően kikapcsolva tétlenkedik a piros hullámos vonal...)
Már kifelé futott a szerelvény a kecskeméti állomásról, amikor észrevettem a mozgó vonat mellett futó fiatalembert. Kiabált, integetett, mintha valakit le szeretne varázsolni a vonatról. Olyan kétségbeesett volt az arca, hogy meg kellett tudnom, mit kiabál. A résnyire lehúzott ablakon át is beömlött a hangja a fülkébe: „Jőj visza, hejesírás!”
De miért hallom a helyesírási hibáit? Biztos csak álmodom. Keresnem kellett valami kézzelfoghatót. Az ölemben ott zizegett az újság, a helyesírási reform szükségességét latolgató cikknél kinyitva. A rémálomhoz nem feltétlenül kell aludni.