Nem volt olyan rég, hogy elfelejthetnénk: a legtöbben anno diktáltuk, vagy kézzel, magunk írtuk le a mondandónkat. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben átolvastuk írásunkat, s csak azután adtuk oda a gépírónknak, vagy ültünk magunk a gép elé, hogy bepötyögjük saját művünket. Ha elkészült, megint átnéztük, javítottuk. Hiszen ez volt a piszkozat, amit rosszabb esetben (szerkesztőségekben oldalanként öt hibánál, javításnál több volt ez a határ) újra kellett gépelni. Tisztázni, mert csak úgy mehetett további útjára a mű.
A beidegződés („nézd át, mielőtt kiadod a kezedből, azaz továbbküldöd“) sokunkban megmaradt, pedig az írás folyamatában annyi minden megváltozott mostanra! Szinte minden megváltozott. A golyóstollunkat és a Remingtont felváltották a számítógépek – ezek fajtagazdagságáról most nem is szólnék! –, a telexet és a faxot lassanként el is felejthetjük, a „szokásos“ terjedelmek beszűkültek, egyre nagyobb teret engedünk a rövidítéseknek. Mire egy leírt mondatunk eljut olvasójához, nem hogy egy napot, de egy percet sem kell várniunk. Miért pazarolnám az időmet arra, hogy újraolvassam az e-mailt, sms-t? – hallom egyre gyakrabban. Jó, ezt még megértem, ha el nem is fogadom. Kérész-életű, illékony üzenetek, nem a jövőnek és nem publikálásra születnek. De hogy használati útmutatók, szerződések, hírlevelek hemzsegjenek a hibáktól láthatóan amiatt, mert szerzőjük el sem olvasta azokat, azt már bosszantónak tartom.
Mindebből egyetlen következtetés levonására kérem olvasómat: ne spóroljon az első olvasaton, legyen önmaga az első olvasó! Talán nem jár úgy, mint mostanában majdnem minden nap az esti tv-híradók feliratozói. Kirakja a rendező a riport címét, vagy rövid összefoglalóját a képernyő aljára, s amint elolvasnánk – megdöbbenve a helyesírási, vagy gépelési hibától – , már kapja is le onnan, hisz ő is látja, mit követett el a feliratozó. Nem olvasta, amit írt.