- szeptember 7.
A négy éves Bendével kettesben vagyunk, kivételesen hagyja, hogy elfoglaljam magam valami mással, elvan egyedül. Molyol valamivel, gondolom, aztán látom ám, hogy rálelt a fonalak dobozára, s kiválasztott egy óriás szőnyegfonal-gombolyagot. Mint egy rádióriporter, közvetíti a tetteit:
− Most fölgombolyagozom a szobát. Menned kell, amerre a kék fonal mutatja az utat, át a vasúti síneken.
Szóval utat épít, rendben. Ha az egybenyitott szobákat figyelembe veszem, kb. 12 méteres lesz az út. A kék fonal kezdetben szép egyenes vonalban fűzi fel a szobákat, több sávban, oda és vissza, de aztán kitekergőzik az előszobába. Ekkor a kommentár:
−Már nagyon csigázik az út. Induljanak a kocsik.
Képzeletbeli autók berregnek föl, időnként átbújnak a fonalszálak alatt-fölött. Gondolom, mert nem szintbeliek a kereszteződések. Ezt a kifejezést majd ne felejtsem el megtanítani neki! (Ha már „átlagos” a szókincse az egyik óvónénije szerint…) Ám ekkor valami megakasztja a gördülékeny forgalmat:
−Legubancolták a síneket!
És az én drága kisunokám az utolsó centiig legombolyított fonalak kusza szövevényét elkezdi még jobban összekavarni, megpróbálván újra gombolyaggá tömöríteni, amit addig (hogy stílusos legyek�:) leszálasított. S mert nyilván nem sikerül az eredeti formátumot visszaállítania, egy laza mozdulattal az egészet betolja az íróasztal alá.
−Szeretek fonalakkal játszani! – nyugtat meg, ha aggódnék esetleg. Aznap este három elvágásos mentőakcióval másfél óra alatt sikerült kibogoznom a fonalboglyát.
EZZEL A BEJEGYZÉSSEL KEZDETÉT VESZI BLOGOMNAK EGY MÁSIK TÉMAKÖRE A GYEREKEK NYELVI FEJLŐDÉSÉNEK SZÉPSÉGEIT, VICCESSÉGÉT, ESETENKÉNT PROBLÉMÁIT FELTÁRÓ TÖRTÉNETEKKEL. FOGADJÁTOK EZEKET A MINIATÜRÖKET IS SZERETETTEL. pk
